Viki bácsi


Nemrég komoly csalódás ért. Na nem "női részről". Annak kezelését már megtanították nekem az évek. Amitől védtelen vagyok, az a jóbarát árulása. Az gyógyíthatatlan, mert nem szerepel a szótáramban. Erre nincs gyógyfű az erdőn, és a patikában sincs gyógyszer, hiába kérdeztem meg orvosomat, gyógyszerészemet.
Aztán a minap Zuglóban tekeregtem a kocsimmal, és belém nyilallt egy emlék. Az ember ugyanis gyerek korában rögzíti élete meghatározó élményeit. A szabályokat, a törvényeket, amik aztán irányítják, vezéreIik az úton. És néha néha így vagy úgy a felszínre törnek...
Viki bácsi!
Viki bácsi fura fazon volt. Nem a kancsalsága volt a legfeltűnőbb rajta, viszont arról
lehetett a legbiztosabban felismerni. Mikor hozzád beszélve elnézett a vállad felett, kényszerűen hátra kellett nézni, hogy rajtad kívül még kinek szólnak a szentenciák.
Arca legfeltűnőbb díszének mégis a két szeme közt a homlokán csúcsosodó zsírcsomó számított. Azt a kusza látványt amit a két széthordó szem össze rakott ez a kis szarvacska osztotta meg a látómezőben.
Szóval nehéz volt Viki bácsiba első látásra bele szeretni. Mivel a látvány miatt maga a szerelem is valószínűleg messze elkerülte volna, Viki bácsi nem sokat foglalkozott a leánykérés, udvarlás bonyolult folyamatával. Elvette feleségül mostoha anyja első házasságából született lányát, akivel tizenöt évet úgyis együtt gyerekeskedett, így sok szó nem kellett hozzá, hogy megismerjék egymás jó és rossz szokásait. Szóval ők eleve átléptek a mai házasságokat megtizedelő "hű de másként néztél ki elsőre" korszakot. Házaspárként ugyanott folytatták a hajhúzás rituális műveletét, ahogyan azt testvérként elkezdték, és amit aztán később csak Viki bácsi korai kopaszodása tett okafogyottá. Életüket tehát a folyamatosság és a "hót csóróság" jellemezték, ami akkoriban, a Második Világháború utolsó éveiben nem ment ritkaságszámban Európa közepén.
Jómagam, Viki bácsi unokaöccseként a hatvanas évek közepén egy Húsvéti locsolkodás alkalmával maradtam szobor, tátott szájjal az előszobájukban. A lepukkant lakásban gyönyörű új bútorok, a kredencen olyan Kékes televízió amit akkoriban Budán, a mi kerületünkben csak két lakásban lehetett látni. Az asztal roskadásig drága ételekkel. Mellette levehető ajtajú NDK- s turmixgép. Mindenkin új ruha...
- Ez még semmi! Gyere!
És Viki bácsi kimutatott az ablakon. A ház előtt kis csoportosulás közepén állt egy FIAT! Amilyet akkor csak a nyugati filmekben lehetett látni.
- A kocsim! Mondta....
Miután a döbbenettől az egész flakon Krasznaja Moszkva kölnit ráborítottam Róza mama fejére, leültettek, néhány rántott csirkecombbal lenyugtattak, és Viki bácsi mélyen a szemembe nézve, a hátam mögötti konyhaajtónak elmesélte a hirtelen jött gazdagság történetét.
Kevés dolgot tanult meg akkor a zuglói grundokon felcseperedő gyerek. Talán a legfontosabb ilyen alapszabály volt a barátság mindenhatósága, a tisztesség, a betyárbecsület, meg még néhány ilyen hasonló, írva soha nem látott emberi törvény. A ma fiatal emberének nagyon fura lehet hallva ezeket az ódon történeteket összerakni azt a korképet! Ma, amikor már megszoktuk, hogy olyan "sportok" működnek legálisan, amelyekben a földön fekvő félájult ellenfelet még fejbe lehet rúgni, nem nagyon érti az ember a híres író Molnár Ferenc "Pál utcai fiúk" című irodalmi csodájának némely részletét. Például mikor a Vörösingesek vezére kihallgatja az elfogott kis Nemecseket, a Pál utcaiak bátran viselkedő hírvivőjét. Amikor a megalázott, vízbemártott, de társait el nem áruló kisgyerek elcuppog az ellenfél táborából, Áts Feri a Vörösingesek vezére odakiálltja az őrségnek a parancsot: - Tisztelegj!

Na cicám, ezt ma hogyan értékeled? 

Tisztelegj??? Az ellenségnek???

Csak mert bátor és ember tudott maradni! Ugyan már!

Rúgj bele, és köpd le!

Szóval Viki bácsi élte a csóró srácok, majd családfők és apák nemzedékenként egymásra rakódó, egymásból épülő életét. Gyorsan összejött a három gyerek, hogy kicsit szaporodjon a fogyasztói és csökkenjen a termelői létszám, ahogyan azt a kor megkívánta. Mivel már katonakorban érte a háború, aktívan részt kellett vennie a népírtásban. Viszont, mivel senki nem merte volna megjósolni, hogy melyik szemével célozva hova is fog lőni, fegyvert nem mertek a kezébe adni. De annak bizonyítékaként, hogy azért a magyar hadvezetésben élt a kockázatvállalás nemes szelleme, Viki bácsit sofőrként osztották be honi szolgálatra.

Rosszindulatú híresztelések szerint már a próbaútja során a szembejövő sofőrök egy része, - már akik meggondolatlanul megpróbálták vele felvenni a szemkontaktust, - kiugorva a mozgó gépkocsiból, járművüket hátrahagyva menekültek a biztos frontális karambol elől!

Viki bácsi tehát felsőbb parancsra, a már akkor is divatos napszemüvegben vezethette csak a járművét. Útvonalát is szigorúan megszabták: A katonai bíróságról a kivégzőhelyig szólt az útvonal engedélye...

Ha azt mondanánk, hogy a legrokonszenvesebb munkát bízták rá, amit emberre bízni lehet háborús körülmények között, hát nem mondanánk igazat.

Sok szép mondatot hallott a háta mögötti zárt utastérből az "utolsó szó jogán".
De nehogy azt gondolja a kedves olvasó, hogy ezek az elvetemült halálra ítéltek ellenséges nemzetek spionjai, elfogott szadista állatok voltak. Nem! Megtévedt, félre informált bolond magyar fiatalokat vitt Viki bácsi a vágóhídra. Háborús körülmények között ugyanis úgynevezett statáriális bíróság működik. Nemzedékünk, az ötvenes években, a háború után született híres "Ratkó évfolyam", szerencsésen megúszta eddigi életében a háború borzalmait így azt sem tudja, ez mit jelent pontosan. Még az akkoriak is tájékozatlanok voltak, és ez sokukat tett idő előtt a sírba, ráadásul szégyenszemre még csak nem is ellenséges golyó által, békeidőben pitiáner ügyekért..
Viki bácsi elfásulva vitte a napi szállítmányt. Egy csendes téli napon, már erősen a háború vége felé, gyors parancsot kapott, hogy egy "bajtársi lopáson" kapott fiút kell azonnal a kivégzőosztag elé vinnie. Bepakolták a srácot. A halálosan fáradt legénység már kísérőt sem adott a gyorsan ítélő bíróság legújabb áldozata mellé. Rázárták kívülről az ajtót, a sofőr kapott egy kísérőlevelet, aztán majd kinyitja azt a kivégző osztag parancsnoka. Viki bácsi pedig elindult. Gondolatai valahol egész máshol járhattak, mert lassan bekapcsolódott a raktérből áradó szomorú dal éneklésébe. Épp azon járt az esze, hogy Feri barátjával itt szokták két szólamban folytatni ezt a dalt, amikor énekes társa engedelmesen átcsúszott a neki szánt dallamsorra. Viki bácsi elégedetten bólintott, egy hangot még el is énekelt az ő szólamában, aztán egy olyat fékezett, hogy majdnem kiesett a szélvédőn.
Hátraugrott a kis rácshoz és benézett a raktérbe. A halálra ítélt akkor tápászkodott fel vérző szájjal a teherautó sofőrje előtt.
- Feri! Te mi a lófaszt keresel itt???
- Visznek kivégezni Viki!
- Nem "visznek", én viszlek, te barom! Mit csináltál?
- Megvicceltem a havert, áttettem a cigijét a másik srác szekrényébe, hogy jót röhögjünk mikor majd vissza adjuk.
- És?
- A tizedes feljelentett, és a gyorsanítélő halálra ítélt bajtársi lopás címén!
- Ez őrület! Hol a kulcs?
- Nehogy kiengedj te ökör! Akkor téged végeznek ki!
- Nem is tudnálak, nekem nincs kulcsom. De a barátomat nem hagyom kivégezni egy ilyen hülyeségért!
- Viki! Nem tudsz mit csinálni! Te nem tehetsz róla! Igyekezz, mert ha késel azért is elkaphatnak.
- Ne pofázz bele! Én vagyok a sofőr! Húzom az időt... Más útvonalon megyünk... Azt mondom eltévedtem...
- Ne menj más úvonalon. Ne szúrj ki magaddal! Családos ember vagy! Nézd meg! Most is olyat fékeztél, hogy vérzik a szám. A bilincs miatt nem tudtam magam elé tenni a kezemet.
- Megvan! A vér! Sérült embert nem végezhetnek ki! Hátha időt nyerünk! Menj hátra a kocsi legvégére!.... Úgy! Most elindulok. Baromira felgyorsítok és a következő sarkon fékezek egy nagyot. Te pedig indulj el és fejjel szállj bele a kis rácsba itt a hátam mögött! Meg vagy!
- Igen! Mehetsz!
A rozoga teherautó úgy száguldott a következő sarokig, mint egy versenyautó. Ott Viki bácsi nyomott egy padlóféket. Feri, mint egy stuka szállt fejjel a rácsnak. Fel sem kelt. Azonnal elájult. Fejéből ömlött a vér. Viki bácsi azonnal megfordult és eszeveszett iramban vitte vissza a teherautót a bíróságra.
- Valami állat elém vágott. Én is megsérültem, de ez a barom lehet, hogy meghalt!
- A kurva anyját ennek is!
A legények kiszedték a rongy testet és bevitték.
Viki bácsi soha többé nem látta a barátját.
A háború aztán véget ért, lassan éledezni kezdett az ország. Viki bácsi nevelgette a gyerekeket, melózott, mint a ló. Hétvégeken leugrott a kocsmába a sarokra és az öreglegényekkel egy ulti mellett megváltotta a világot. Már húsz éve elhagytuk a világégést, néha már csoki is került az asztalra. Eljött az a Karácsony is, - öt- hat évesek lehettünk - amikor főajándékként öcsémmel, egy- egy narancsot kaptunk. Szüleink boldogan hagytak magunkra minket a nagy ajándékkal és csak a sírásra rohantak vissza. A két narancs a földön. A két gyerek zokog.
- Mi a baj picikéim?
- Nem pattan fel!!!
Aztán lassan megtanultuk a narancs és a labda közti különbséget is. A szerencsésebbek szereztek valahonnan üres kólás üveget és a vitrin fő hején mutogatták az irigykedő szomszédoknak. Inni úgy se mertünk volna belőle. Annyit olvastunk a "coca cola mámorban fetrengő amerikai ifjúságról!" Nem kockáztathat az ember!
Viki bácsinak is felszólt egy haver, hogy menjen gyorsan le a kocsmába, mert valami hülye amerikai van itt és mindenkinek fizet egy sört. Ritka öröm volt ez a csóróságban. Viki bácsi is ugrott a jó hírre. Leült az asztalához, látta, hogy a gazdag amerikai gyönyörű kabátjában áll a pultnál, lábán itthon soha nem látott csoda cipő. Fizetett, mindenki ivott. Viki bácsi várt a sorára. A gazdag amerikai pedig szép lassan elindult, mindenki előtt megállt egy pillanatra, megnézte magának és ment tovább. Így ért Viki bácsi elé. Az öreg felnézett rá. Az amerikai arcán döbbenet. Szemei tágra nyíltak.
- Viki???
- Feri?
- Két éve kereslek Viki!
Az amerikai szeméből folyni kezdett a könny. Rezzenéstelen arccal letérdelt a kocsma koszos kövére és lassan kezet csókolt rég nem látott barátjának. A kocsmát az áhitat csendje ülte meg. Aztán Feri felállt és méltóságteljesen levette a méregdrága kabátját, és az asztalra fektette. Rá került a csoda cipő, a nyakkendő. Aztán jött az arany karóra, gyűrű, nyaklánc. Végül benyúlt a zsebébe és kivett egy tömött tárcát. Kivett belőle néhány bankjegyet.
- Bocsánat ez a taxi és a repülőjegy ára hazafelé.
A kupac tetejére helyezte a tárcát.
- Kikísérsz barátom?
Az ajtóban megálltak. Feri a zsebébe nyúlt, kivette a sluszkulcsot. A ház előtt parkoló méregzöld FIAT- ra mutatott.
- A kocsid!
Ránézett Viki bátyámra.
- Nem köszönök semmit. Én is azt tettem volna!
Viki bácsi elmosolyodott.
- Tudom!
- Légy nagyon boldog Viki! De ilyen boldog akkor sem leszel már soha, mint amilyen boldog én ma vagyok!
Feri elindult, vagy inkább elrepült, úgy ahogy volt mezítláb, kabát, óra és pénz nélkül, de sokkal gazdagabban, mert egy barátot vitt a szívében a zuglói tavaszból Amerika felé.Hol van már az a tavasz? Hol van már Viki bácsi és Feri? Régen bemosta emléküket a szóróparcella vízsugara.
De valaki, egy azóta megöregedett kisöccs viszi tovább szívében az örök férfi barátságuk emlékét, és igyekszik tovább adni mindenkinek aki érti még miről is szól az a szent szó: BARÁTSÁG!


Straub Dezső  

Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el