Erről jut eszembe...
Steigervald Krisztián generációkutató szerint az újabb generációk zavara a tegezéssel-magázással akkor kezdődött, mikor az én "baby boomers" korosztályom megengedte, hogy a gyermekei tegezzék. Szüleink ugyanis még magázták az ő felmenőiket, de minket már tegeztek a gyerekeink! De ez csak egy újabb indok, hogy valami megint eszembe jusson…
--------------------------------
Ebben a tegezés-magázás témában a "Veterán generáció" (1928-1945) gyermekéveinek volt még egy specialitása, amit a ma uralkodó korosztályok már egyáltalán nem értenek. Igaz, ezt már a mi "baby boomers" generációnk (1946-1964) sem igazán tudta tisztázni magában, csak tudomásul vettük. A Veteránok fiatal éveiben ugyanis a fiúk még tegezték a lányokat, a fiatal hölgyek viszont következetesen magázták a férfiakat! Ez ma már tényleg viccesnek hangzik, de tény! Édesapám története is erre a korszakra nyúlik vissza!
Elbeszélése szerint ifjú felnőtt korának nagy szerelmével, Erzsikével is így, tegezve-magázva próbáltak eltévedni a szerelem madárfüttyös erdejében. Nem is sikertelenül… Ez a fura megszólítási illemszabály sem tudta megakadályozni őket abban, hogy csillagfényes éjszakákon megállapítsák közös nagy igazságukat, hogy szerelem nélkül nem lehet élni! De mint majdnem minden fiatalkori - még igazi - szerelem, az övéké is valami kis ostobaságon siklott ki. Szóval, ahogyan az már lenni szokott, elsodorta őket egymástól a Sors. De pontosan tudjuk, hogy a megismételhetetlen első szerelem csodája életünk végéig ott ég szívükben.
Szóval hipp-hopp elszaladt hatvan év. Közben megszülettem én is, de lehet, hogy csak azért, hogy leírhassam ezt a szép történetet Nyolcvanadik évéhez közelítő édesapám időnként benézett aktív éveinek szeretett munkahelyére az OMKER-hez. Napsugaras őszi délelőtt ott sétálgatott a Bajcsi- Zsilinszky úton, mikor fülét megütötte egy ismerős hang, amelyik épp elköszönt egy üzletből kijövet. Apám meg sem fordult. Háttal csak ennyit kérdezett: - Erzsike? A néni is ledermedt egy pillanatra. - Dezső??? A két idős ember lassan fordult meg, és sokáig csak nézték egymást párás szemmel. A váratlan randevú egy kávé mellett folytatódott. Volt mit megbeszélniük…
- Hogyan él Dezső?
- Köszönöm, már csendesen. Van két nagy saját fiam, és sajátként neveltem fel feleségem első házasságából hozott fiát is!
- Az úgy helyes - bólogatott Erzsike.
- És veled mi van Erzsikém? Dolgozol még?
- Igen! Helyettesítgetek az iskolában, ahol tanítottam. Örülök, hogy még rám szorulnak időnként. Úgy számolom, hogy már felnőtt gyerekei vannak Dezső. Nem csináltak még magából nagypapát?
- Dehogynem! - mosolyodott el az öregem. - Ma délután találkozom velük. De rólad még nem tudok semmit Erzsikém! Hogyan alakult az életed?
- Két nagy lányom van, úgy tűnik megtalálták ők is a helyüket a világban.
- Hogyan jössz ki a férjeddel?
- Remek ember! Soha jobbat nem kívánhattam volna magamnak! Apám mélyen belenézett a még mindig kislányosan ragyogó kék szemekbe.
- Szereted őt?
- … Csodálatos apa! Olyan meleg családi légkört tud teremteni, hogy az példás!
- Az jó! De nem ezt kérdeztem tőled Erzsike… Szereted őt?
- … Tudja Dezső… Megteremtette nekem azt, ami egy nőnek a legfontosabb az életben: a biztonságot!
- Erzsike … és az álmaink? Apám megfogta a gyűrött kis kezet.- Hogyan tudsz szerelem nélkül élni Erzsike? A csodálkozó kék szemek nagyra nyíltak.
- De hát… én nem élek szerelem nélkül! Én magát szeretem!
A kávé elfogyott, ahogyan lassan elmúlik az élet is. Apám porait kívánsága szerint kedves folyója, a Duna ringatja. Gondolom Erzsike szemének ragyogó kékségét is már csak a lányai őrzik. Csak a szerelem él örökké… Magázva? Tegezve? Nem mindegy?
Straub Dezső