A csúcs

Mindig is ez volt a tét! Ki ér fel előbb? Ki lesz a hódító, akinek nevét megőrzi a történelem. Hogy utána ki jön, az már senkit nem érdekel. Annak annyi. Süllyesztő! Tök mindegy, hogy második vagy, vagy tízezredik. Itt nálunk a Földön csak egy helyezés van. A többi szemétre való, halálra ítélt, mint a második helyezett sperma a létért folytatott versenyfutásban. Soha nem tudod meg, hogy annak gyereknek milyen lett volna a szeme színe, hogyan dekázott volna a labdával, hogyan csókolt volna...

Hány milliárd második, tizedik, tízezredik neve, vagy névtelensége tűnt már el évmilliók alatt a semmibe? Még mielőtt megszületett volna. Igen!

Vannak örök vesztesek.

Valahogy úgy alakul a sorsuk, hogy még véletlenül sem győzhetnek. Soha. Ahogyan soha nem lehet belőlük példakép, ikon, sztár, vagy fene tudja, hogyan nevezhetnénk a sikereseket még.

Ezek jártak a fejében Julesnek, miközben szorosan megkötötte a hegymászóbakancs csúszásmentes fűzőjét. Illetve inkább passzentosra. Istenem, hányszor húzta már meg, hányszor ismételte ezt a látszólag bagatell mozdulatot? Húsz éve, mikor az első, kísérleti mászására készült, remegő kézzel bogozta, fűzte a cipőfűzőjét. Biztosra akart menni. Jó erősen bekötötte magát. A második táborig jutott akkor. Aztán, míg a többiek másztak tovább, ő egy hétig borogatta, masszírozta a majdnem elhalt lábát, mire visszatért belé az élet. De tanult belőle. Utána három hónapon át napi ötven alkalommal fűzte be és ki a cipőjét. Csak úgy. Gyakorlásképpen. Míg tökéletesre nem sikeredett. Valahol olvasta, hogy a kézzel varrott cipőket úgy készíti a mester, hogy minden nap reggel csak egy fél párat varr meg. Másnap reggel pedig megint csak egyet, a tegnapi párját varrja, hogy a pár cipő mindkét darabja egyforma minőséget képviseljen, hiszen az új reggelen keze ugyanolyan pihent mint előző nap volt, mikor a másik felén dolgozott.

Most már, szinte, ha akarná sem tudná elrontani. Túl a negyvenedik mászáson. Tegyük hozzá "sikeres" mászáson!

Mert van, akinek csak egy van...

Olyan furcsa volt ez a délelőtti sajtótájékoztató. Nem csak azért mert kevesen voltak, arra magyarázatokat lehet találni. A közelgő Olimpia elviszi a témát, a délelőtti időpont nem jó az előző napi sajtótájékoztató mámorából még fel sem ébredt újságírók számára stb. stb. Meg aztán, valljuk meg őszintén: meghódítani egy csúcsot, amelyet előtted már legalább egy tucat hódító megmászott, nem egy túl nagy dobás. Kérdezte is az a reménytelen befont szürke hajú spiné, aki mindig itt van ezeken az újságírói összeröffenéseken (biztosan két Eurót kap cikkenként, de soha nem írt még egy sort sem): - Akkor meg minek mászik Jules?? - Minek, minek? Kis hülye? Azt hiszi csak ez lehet a célja valakinek. Megmászni egy csúcsot? Talán neki, a világhírű hegymászó specialistának nem is hinnék el ezek a firkászok, hogy ennél sokkal fontosabb dolog is vannak a világon.

A győzelem!

Nem a csúcs felett, az már rég nem motiválta.

Hamar rájött, hogy neki valamit legyőzni értéktelen. A mozdulatlant magunk alá gyűrni, nem nagy kunszt. Az élőt! Azt igen! VALAKIT kell legyőzni, és rögtön értelmet kap az élet. A mozgóból mozdulatlant csinálni. Az már valami! Küzdelem - győzelem. Diadal valaki fölött! K.O.! Legyűrni, erősebbnek lenni, bizonyítani, hogy a Világ a Tiéd!

Győzni mindenáron!

Ezért is lett vállallkozó. Egész jól beindult ez a jughurt üzem. Komoly konkurrenciája volt, de sikerült négy év alatt lekörözni a mezőnyt. Hamar rájött, hogy ha a megszokott, hagyományos - úgy is mondhatnánk törvényes - utat választja, legfeljebb beállhat a sorba. De ő egész életében csak és kizárólag a sor elején volt hajlandó haladni. Harminchét éves, de eddig még csak szűz nő volt az életében. Soha nem volt hajlandó a második helyre szorulni.

Ezért is vesztette el legnagyobb szerelmét, Juliát...

Na mindegy. A joghurt az viszont bejött! Igaz, a termékben a hagyományos értelemben vett joghurt már régen nem volt. "Ízes, és Pompás"! Ezt a nevet adta neki, mert az összetétel miatt ahhoz már nem volt joga, hogy ráírja: Joghurt! "Ízes, és Pompás"! De jól benyalták! Hiszen a csomagolás, meg minden egyéb megtévesztésig hasonló. Három kisebb joghurt üzem az országban már be is zárt.

Ránézett a lakókocsiban háttérzajként bekapcsolva hagyott kis TV-re. Valami választási rokonszenv tüntetés volt! Sok marha, - mosolyodott el magában. Ezek azt hiszik, hogy a "versenyszféra", meg a politikusok még mindig értük versengenek! Úgysem fogják soha észrevenni, hogy mi már régen nem értük, hanem egymás ellen harcolunk. Ők meg tapsikolnak nekünk. Ők a "háttérzaj" a profik magán küzdelméhez!

Lehet, hogy annak a kopasz újságírónak igaza van azzal a guargumival, meg az E 328.- al? Lehet. A reklám viszont baromira bejött! Saját ötlet. Egy édes kis baba totyog tárt karokkal a mama felé. Alatta a szöveg: "- Szeretné, ha a gyermeke túlélné Önt? "Ízes és Pompás!" Minden reggel!" Másnapra kiürültek a polcok a bevásárlóközpontokban... Sok birka. Összekeverik a reklámot a valósággal. Mindenesetre ő már megtiltotta a családjának, hogy az Ízes és Pompásból fogyasszanak. Állítólag Pasteur utolsó mondata is az volt a halálos ágyán a gyermekeihez: - Soha ne egyetek pasztőrözött ételt! És kinyiffant. Ezen jót mosolygott, és bekapott egy falat speciális diós sajtot. Neki készült. Egy bio üzemből szállíttatta Svájcból.

Szóval ma megint meghódítunk egy csúcsot. Így többes számban.

Nem egyedül! Egyedül lehet, hogy el sem indult volna.

Fairbanks ...

Hát igen, az újságírók, meg a civilek, a "rajongók" meg a sikereseket körüldöngő slepp ezt nem is értheti. Csak azért mászik, mert Fairbanks a "csiga" is mászik! Egyidőben vele. Pontosan egy-i-dő-ben!

- Azt hiszi az a kis senki, hogy magától jött rá, hogy én mikor indulok?

Jules csendesen kuncogott magában, miközben ellenőrizte az overallt.

- Gondom volt rá, hogy időben az asztalán legyen a cikk: "Jules Born egyedül vág neki a csúcsnak!" És szinte rögtön ugrott a mocsok csiga a csalira!

Kopogtak a lakókocsi ajtaján. Ezek a sherpák, miért nem tudnak soha

nyugodtan ülni a seggükön? Kétezer méter alatt olyanok, mint a hangyák. Aztán beállnak a sorba, és baromi egyenletesen, mint a gépek megindulnak szép lassan felfelé a hegyoldalon. Komolyan, profin, megállíthatatlanul. De itt lenn, mint a kisdiákok vizsga előtt...

- Tessék! Na, ez meg nem málha-szaki, hanem az a lökött szemüveges kis fickó a gyűrött noteszével, aki mindig valami olasz dalt nyöszörög. Felhúzza az orrát, így tartva meg rajta a fején az olcsó szemüveget, és mosolyog. Minek tud ez mindig örülni?

- Mi van? Mi történt?

- Semmi! - Áll, kicsit balra döntött fejjel, miközben a sálját meg- meg mozdítja a szél. Keze egy lukas kesztyűben.

- Semmi, csak az... az öt perc...

- Milyen öt perc...?

- A mester mondta, hogy talál nekem öt percet az életéből... Egy autogram és... Nyúlkál a zsebében, valószínűleg a tollat keresi.

- Drága kistesóm! Negyed óra és indulok. Gondolod, hogy ez a legalkalmasabb időpont?

- Nem, de délelőtt azt teszett ...

- Délelőtt sajtótájékoztató volt. Nem pedig mászó - rajongó találkozó! Ide figyelj... Hogy is hívnak?

- Martin!

- Szóval Martin. Legyen már egy kis türelmed, OK? Kapsz öt percet nemsoká, csak nyugodj le kicsit. Fülig ér a szája, úgy örül.

- Köszi, csak ezt akartam hallani! Már megyek is. De visszafordul, mint Columbo. Elkomolyodik.

- Nekem ez nagyon fontos. Ön a példaképem mester! A megtörhetetlen, a mindent véghezvivő. Akinél nincs megalkuvás. Ezért élek... Nyel egyet. Jules is zavarba jön, és még mielőtt kibuggyannának a kislegény könnyei, benyúl az ajtó mögé és kikapja a tavalyi kesztyűjét.

- Kapd el öreg! Ez a tiéd! És csukja is be az ajtót. Nem akarja látni a percekig némán tátott szájjal álló rajongót, akinek a kezében a "világ legnagyobb kincseként" a hegymászó sztár elnyűtt kesztyűje fityeg. A híres kék csíkos. Nem is érti miért adta oda? El akarta vinni Lolának a nejének. Na, mindegy, a nőstény úgysem értékelte volna. Ez meg itt legalább pityeregni fog a meghatottságtól hajnalig.

- Oh, Sole mio! - Odakint boldogan énekel a srác a kék kesztyűben. Jules elmosolyodik. Ekkora lökött kölyköt! Na, még öt perc! A köteleket, vasakat már mérhetetlen alapossággal átnézte tegnap, tegnapelőtt. Ellenőrizte a kaját, a biztonsági oxigént, mindent. Ez máshogy nem megy. Csak embertelen alapossággal. Mint minden komoly dolog az életben. Mint a szerelem. Júliának Fairbanks kellett. Vigye! Aztán persze jött volna vissza hozzá! Hohó aranyoskám! Használt ruhát, cipőt, asszonyt vegyenek! Itt az ószeres?? De nem nekem! Nekem kell lennem az elsőnek! A példaképnek!

És a született győztes kilépett a lakókocsiból.

Az első táborig sétagalopp. Másodpercre pontosan indult. Három újságíróval hitelesíttette az óráját. Azok persze nem értették miért fontos ez? Honnan tudhatták volna, hogy az északi oldalon szintén másodpercre pontosan vele egyidőben indul Fairbanks is. Ugyanoda. A csúcsra!

A "Jégcsákányban," a hegymászók hivatalos lapjában persze már megjenet a "véletlen egybeesést" taglaló cikk, de ezeknek a bulvár kukucskáknak még annyi eszük sincs, hogy utána nézzenek ilyen apróságoknak. Ezek a szerencsétlenek csak abban reménykednek, hogy pont ők készítik majd az utolsó riportot a nagy hegymászóval. "Négyezer méteren megcsúszott és..."

Ne reménykedjetek barátocsáim! Teljes önbizalommal, remek kondícióban vágott neki az útnak. Ez a déli oldal valamivel hosszabb. De az északin, amelyiken ma Fairbanks kínlódik két helyen iszonyat mínuszos fal van! Ott mejd elveszíti a csiga az időelőnyét! És talán... nem is csak azt... Nagyon csúsznak ezek a jeges sziklák amelyeknek egyes részei a függőlegesnél is meredekebbek. Csiga pedig nagyon fog igyekezni. Hajtja a vére. Ellenem.

A menet monoton egyhangúsággal, minden lépést meggondolva, minden levegővételt megtervezve haladt a második tábor felé.

Leverték az utolsó sátrat is. Persze nem Jules. Ő már negyed órája behúnyt szemmel feküdt a sátrában. Meditált és lazított. Innen már magányosan kell megtennie a hátra lévő távot. A cippzárt lassan húzták fel a sátron. Fél szemmel odapillantott. Ki merészeli...

- ...hülye vagy Marek?

- Martin!

- Nem mindegy? Miért zavarsz?

- Az öt perc...

- ...és hogy kerültél ide?

- Jöttem a csapat mögött, gondoltam itt kicsit magunk lehetünk.

- Mielőtt letépem rólad a kesztyűmet, tünés, de gyorsan, mert már így is odafagyott a takony az orrodhoz! Itt megdöglesz pufi kabátban te szerencsétlen. Futás vissza a városba, és ha leértem és kiolvadok majd dumálunk, de most... És felemelte a keze ügyében lévő tartalék csákányt. Martin villágyorsan eltűnt. Jules dühét hamar kuncogó jókedv váltotta fel. Hát ez nem igaz. Nagy az Isten Állatkertje! A tartalék csákányt a sátor előtt ledobta. Erre nem lesz szükség. A svéd acél baromi megbízható! Kicsit még ledől. Kell az erő.

- Oh Sole mio! - Hát ez nem normális! Egyáltalán, hogy tudott idáig felérni pufi kabátban??? Már megint nyomja a mínusz tíz fokban a slágert. Behúnyta a szemét. Oh sole mio! Olasz tengerpart. Júlia... Azért ennek a mocsok csigának legalább annyi bőr volt a pofáján, hogy nem fogadta vissza. Állítólag most valami sofőrrel él együtt a mi kis Júliánk. Hány éve is történt? Tizennyolc? Húsz? ... Ki a fenét érdekel már! Azt mondják öt foga van és akkora a segge, mint egy targonca. Julesnek kellett az elégtétel, hogy visszajött hozzá. De a nő már nem. Fairbanksnek pedig kell a bosszú! Ezért mászik. Ezek szerint neki még fontos! Jó érzés fogta el. - Akkor viszont te futsz az eredmény után csiguci. Én meg diktálom a tempót kisöreg. Belenézett a kis tükörbe. Próbálta begyűrni a sapka alá a kikandikáló ősz tincseket. - Ah, lószart. Ki látja ott fenn? A Yeti?

A sátrak, az utolsó tábor már elmaradt mögötte régen. Mocsok idő van. Itt fenn, mikor egyedül vagy, mikor minden centiméter számít, fontos, hogy az erődet ne vegye el a széllel való küzdelem. Pedig ideát jobb időt mondtak. Fairbankst a másik oldalon jól himbálhatja a szél. A hülye mászó csigát. Elég volt kicsit megkenni a titkárát, és azóta naprakészen mindent tud az ellenségéről. A titkár intézte azt is, hogy az a bizonyos újság az asztalára kerüljön... Most meg, mint a két fél zsömle a parízer két oldalán kúsznak felfelé a csúcsra. Középen a fagyott szikla. Mert győzni akarnak. Nincs más út.

Még azon is elgondolkodott indulás előtt, hogy visz magával egy Júlia feliratú zászlót a csúcsra. Alatta filc tollal odabiggyeszti:- Tied! Viheted!

Még egy kis mosoly is megjelent az arcán, mikor a jégcsákányt gyakorlott mozdulattal ismét belevágta a fölötte tornyosuló falba. Milyen képet vágna az ökör, mikor felér? Ahh. Hülye ötlet, csak plusz súly lett volna a zászló. És csiga is azt hihetné, hogy neki még fontos az a nő.

- Nem! Nekem már nulla! Az már csak Fairbanknek fontos.

Minden pontosan ki volt számolva. Ha tisztességesen egy időben indultak, Fairbanks nem győzhet! Márpedig a csiga nem engedheti meg magának az inkorrektséget. Annál büszkébb. Itt fenn az utolsó ötven méteren már nagyon elvékonyodik a csúcs. A tetején a kis tisztás, ott majd megpihen, de addig még keményen kell kapaszkodni. A fal szélessége itt nem lehet több harminc méternél. Valahol, tőle talán csak pár méternyire, a fal mögött ott liheg, fújtat a vetélytárs. Ez megsokszorozta az erejét. Szinte repült a csúcs felé. Már amennyiben a keserves, öt percenként egy métert repülésnek lehet nevezni.

Most! A keze felért. Most dől el minden. Ha felhúzza magát, és ott ül Fairbanks, akkor vége. Akkor akár el is engedheti a peremet. Más visszaút nincs.

Bakancsának szögeit beverte mélyen a falba, és minden erejét összeszedve feltolta magát. Nem merte kinyitni a szemét. Jó ideig így maradt. Várta a hangot: - Mi van öreg? Lekésted a reggelit? Mindig ezzel ugratták egymást Fairbankksel még a suliban, ha a másik késett valahonnan. Lassan kinyitotta a szemét. A szempillájára fagyott jégkristályok csillogásában is látta, hogy kis szobányi fennsík üres. A néhány kitűzött, fagyott zászlócskán kívül semmi. Kicsúszott az asztalra. Négykézláb oda mászott a zászlókhoz, és alaposan számba vette mindegyiket. Igen, ez a franciáé. Ez meg itt a bolond Spanyolé. Mikor is maradt fenn a Himaláján? Vagy három éve. Csórikám. Azóta sem találták meg. De Fairbanksé sehol. Megnyugodott.

Győzelem!

Mint mindig. Megszokta. Elővette a csokit, és lassan komótosan gyűrte magába az energia falatokat.

Valahol, a háta mögött mintha jégcsákány koppanását hallotta volna. Gyorsan eldobta a csokit, kivette az overall alól a zászlót és szépen letűzte maga elé. Nem fordult meg. Minek?

Megnézte az óráját. - Az anyja szentségit! De jó időt mászott! Még negyed órára számítottam itt egyedül. Még jó, hogy a végén meghajtottam kicsit.

Igen, most már határozottan hallotta a csákány koppanásait, sőt, még a szétfröccsenő szilánkok surrogását is. Már csak néhány métere van hátra.

Itt ülnek majd szótlanul egymás mellett. Mert szólni egyikük sem fog. Ezt jól tudta. Itt nem lesz gratuláció, meg vállveregetés, Csak nézés. Messzire. A múltba. Aztán szó nélkül indulás vissza. Neki, Fairbanksnek lesz nehezebb a visszaútja. Vesztesen. Még jobban meg kellene alázni a mocskot valahogy. Hű de pocsék csákányütés volt ez a hangja után ítélve! Jó fáradt lehet. Jules gyorsan elővette a mobilját. Fairbanks mindjárt eléri a peremet. Itt fogja találni őt háttal, amint épp az ő titkárával csacsog. Ez jó! A kesztyűjét lehúzva, fagyott ujjaival tárcsáz. Kicseng! Az ellenfél keze már a peremen.

- Halló! Szevasz Dzsoni!

- ....

- Na, pontosan sikerült az indítás?

- ....

- Hogyan? Jules arca elszürkül.

- ....

- A pocsék idő miatt...

- ....

- Nem is indult el???

Lassan hátrafordul, kezéből a döbbenettől kicsúszik a telefon, és bucskázva eltűnik a mélyben.

Mögötte a csúcson most egyenesedik fel a jövevény.

Kezében Jules tartalék csákánya. Pufi kabátban van. Szemén befagyott Tescós szemüveg. Kezén Jules kopott mászókesztyűje.

- Martin???

A gyerek alig kap levegőt, szájából dől a pára. De nagyon boldog.

- Gondoltam, öt perc... a .... mestertől... aki... - Nagyot fújtat

- ... aki soha nem adja fel! És lassan előszedi a kabátja alól a gyűrött autogrammos füzetet.

Tízenöt perc múlva Jules elindul lefelé.

- Szóval már Fairbanksnek sem fontos... Ütemesen, nyugodtan halad. Jól tapad kezén a tavalyi kék csíkos kesztyű. Lábán tíz éve elkopott szöges cipő. Hátát egy pufi kabát fedi. Szívében mély nyugalom. Negyed óra nagy idő. Ennyi idő alatt sok minden eldől egy ember életében.

- Ha leérek felhívom a csigát. Túl jókat buliztunk annak idején, hogy azt a múltat, csak úgy el lehessen felejteni. Mosolyog.

Fenn a csúcson Martin áll, kezében a kinyitott könyvecske. Benne a szöveg:

"Martin barátomnak és példaképemnek Jules Born"

- Oh Sole mio! Hangzik valahonnan már a csúcs szikla tövéből Jules hangja.

Martin a világ legdrágább hegymászó szerelésében áll a csúcson és nézi az írást. Könnyei, mint kis üveggolyók koppannak a fagyott sziklán.

Straub Dezső